Kemenes Sophie kérdezi Zelei Borit
– Mit kell rólad
tudni, mit csináltál eddig? Most egy irodaházban dolgozol, de ez nem jelenti
azt, hogy ne találkozhattunk volna már veled itt-ott.
– Hogy hol
hagytam nyomot a nevemmel? Volt egy blogom, amit 2006-ban kezdtem el írni. Ma
is megvan, aki ügyes, megtalálja. Évekig naponta írtam, leginkább a valóságot.
– Aztán volt a
színdarab, a Gardrób.
– Igen, a Gardróbot 2011 nyarán mutattuk be, egy
amatőr társulattal játszottuk (én is szerepeltem benne), és egy hirtelen
felvetett, véletlen ötlet alapján alakult úgy, hogy én írjam, egy nagyon jó
kezű dramaturg, Kiss Péter vezetése alatt. A darab férfiakról és nőkről, tehát
az élet komoly dolgairól szól, számos valóságelemmel átitatva. Tragikomédia,
ahogy oly sokszor a hétköznapjaink. Sikeresek lettünk, mondhatni, és mindenféle
véleménye volt az embereknek. Én a végére viszont eléggé megutáltam a szereplőket,
ezt az egész felelőtlen női-férfi kalamajkát, hogy hogy lehet ilyen hülyeségeket
beszélni és csinálni egymással.
– Mi történt még?
– 2009-ben
elmentem tanítani a Novus Gimnáziumba, ami az utóbbi harmincöt év egyik legmeghatározóbb
élménye. Számomra a Novus volt az a hely, ahol sikerült a világot a maga
valójában meglátnom. Tulajdonképpen ez az én felnőtté válási élményem. Ha nem
is túl korán, de megtörtént legalább. Itt véghezvittem pár nagyobb dolgot,
például festettünk biciklivázakat a gyerekekkel, meg csináltunk drámaszakkört
is.
– S voltak-e a Gardrób után nagyobb írásos projektjeid?
– Említésre méltó
nem. Ötleteim voltak, ám a legtöbbet elvetettem, vagy legalábbis félretettem,
főleg formai okok miatt. Érdekelt például egy város megőrülése, ami ötletnek
szerintem most sem rossz, de azzal a képi világgal, amivel elképzeltem, inkább
képregényként kéne megjelennie. Kicsit olyan tarantinói világ, tök jó rajzokat
lehetne készíteni hozzá. Meg volt egy másik, ami szintén blog volt, a Veér
Weöres Borbála története, ami egy szakítás utáni gyógyulástörténet, de ezt
igazából nyelvileg sohasem tartottam nagyszerűnek. Meg az ember túl is jut
ezeken a dolgokon, mára jobbára egy hosszabb lére eresztett hiszti története.
– Hogy született
a Kevert? Készültél rá?
– Nos, ha azt
mondanám, hogy teljesen tudatos terveztem, valótlant állítanék, de valótlant
állítanék akkor is, ha azt mondanám, hogy nem számítottam rá. Az első nap,
amikor bementem a gimnáziumba dolgozni, úgy léptem be oda, hogy tudtam: itt
rettentő érdekes és tanulságos történetek fognak kerülni. Így is történt: az az
öt év, amit ott töltöttem, egy igen tömény, minden napra meglepetéseket
tartogató öt év volt. A kamaszkor a kedvenc lélektani korom, a saját kamaszkorom
is rettentő meghatározó. Én ehhez a korosztályhoz értek igazán. Úgyhogy nem
csoda, hogy nagyon hamar sikerült nagyon erőteljes sztorikba belemásznom
agyban. Nem feltétlen fizikailag vagy technikailag, hanem a megérteni akarás
szintjén. A hétköznapi dolgok iszonyú erős cuccok voltak: figyelemhiány, zavart
személyiségek, elvált szülők, drog, terhesség, szökések, amit akarsz. Volt minden.
Idióta, szerencsétlenkedő szülők, sérült gyerekek tömege, és hát velük teltek a
mindennapok. Együtt kellett élnünk.
Szóval már az elején lehetett
tudni, hogy ezzel kezdeni fogok valamit, de közben egyáltalán nem gondolkodtam
rajta. Persze feljegyzéseket találunk a blogomon, két-három soros posztokat,
párbeszédeket. Ma már nem is feltétlenül emlékszem, hogy kikről szólnak személy
szerint: ha egy gyerek valami nagyon okosat mondott, épp rájött valamire,
leírtam. Párbeszédeket, jeleneteket. De jegyzeteket nem készítettem, nem
készültem ily módon a kötetre, és ezeket sem használtam fel.
– Hogyan
születtek a novellák? Ugye itt több történetről van szó, és végülis egy kötet azért
egy nagyobb lélegzetvételű dolog. Leültél, hogy na, akkor most, most elkezded?
– Igen, így
történt. Egyszercsak eljött a pillanat. Akkor már nem tanítottam a Novusban.
Igaz, pár hétig helyettesítettem egy másik középiskolában, de az a hely nem annyira
volt az én helyem. Hiszen tudtam is, hogy nem maradok ott. Nem volt semmi gond,
csak épp nem voltam velük egy hullámhosszon.
Arra nem emlékszem, hogy mikor döntöttem el, hogy elkezdek megírni egy
kötetet. Arra viszont igen, hogy pár barátommal játszani kezdtünk: bedobtunk
egy fotót, az elsőt történetesen egy szőlővel teli kosárról, és arról kellett
írni. Ez volt az első írás, ami később meg is jelent, és máig nagyon szeretem:
a Mámor. Amikor elkezdtem a szöveget
írni, még nem tudtam, hogy egy egész novella lesz a végére, de az lett.
Aztán a következő is így
született, ott egy a Lánchíd hídfőjét ábrázoló kép került sorra, ebből lett a Vár című. És onnantól pedig már jött a
többi, képek és játék nélkül. Valahogy minden körülmény adott volt, a
hétköznapi egzisztenciális kérdések is, és talán addigra leülepedtek bennem is
az élmények annyira, hogy le tudjam őket írni. Körülbelül egy fél évig tartott,
míg összejöttek ezek a sztorik. Aztán elfogytak. Egyszercsak már nem volt több,
és akkor abbahagytam.
– Miért a cím?
– A kevert az
egyik novella fontos motívuma, de nem címadó motívum. Saját élmény az első
alkoholizálásokról. Mi tinédzserként keverttel kezdtünk. Nem tudom, hány ember
kezdi nem a keverttel egyébként. Mi a lakótelepi Sparban vettük meg a
kétdekást, akkor még lehetett személyi nélkül alkoholt venni, és azt lehetett
tartogatni a hetes út mellett a lakótelep szélén egy kő alatt. Nem volt ez sokszor,
de mégis, nagyon meghatározó élmény, hogy ott vár délután a kis palackocska.
Aztán kérdezgettem a gyerekeket a suliban, hogy ők hogy kezdték, és érdekes,
hogy a kétezres évek elején is nagyjából minden gyereknek megvolt: a kevert meg
a vodkanarancs. Ugyanazt csinálják. Vagy ugyanazt is, mert számukra nagyobb a
bódító szerek piacán a választék, törvények ide vagy oda.
Tetszett másrészről, hogy ez egy
rövid szó, enged asszociálni, nem kifejezetten borongós, de azért van hangulata
az emlékek miatt; valamint hát tetszett az is, hogy van ez a kupac történet, mindegyik
kicsit más, mindben különböző hangszíneken megszólaló emberek vannak, de azért
a korbéli jellemzők miatt össze is függenek. Ez a szó pedig szépen összefogja
az egész mixtúrát. Úgyhogy jól jött ez a szimbolika.
– Ugyan már
pedzegettük a kérdést, de ha tudnál összefoglalólag válaszolni: miért a
kamaszok?
– Először is a
saját életemben ez egy nagyon fontos kor. A kisgyerek koromat nem kifejezetten
élveztem, ma sem gondolok rá szeretettel. Azok az élmények némileg köd mögött
maradtak. Én kamasz koromban nyitottam ki a szemem, akkor lettem az, aki. Ez
persze egy csomó más emberrel is így van, hiszen erre való ez az időszak, de nagyon
sokan egyszerűen elfelejtik, vagy könnyebben túllépnek rajta.
Én az az istencsapása fajta
kamasz voltam, akit nagyon lehetett szeretni, de rettenetesen utálni is.
Mindkettőt igen megalapoztam. A suliban rendkívül jól teljesítettem, főleg, amit
szerettem, amit meg nem, azt meg fogtam és valahogy megtanultam. Igaz, ha nem
akartam, akkor nem voltam annyira kedves, de nem is kreáltam balhét. Nekem nem
volt kifejezetten gondom a tanárokkal, nem szemétkedtem és generáltam
konfliktusokat direktben, de voltam annyira érzékeny és sérült, hogy nagyon
figyeltem, hogy mi történik, és ha valami rosszat érzékeltem, akkor azon
bosszút álltam. Szóval én voltam az a diák, aki a hátsó padból a pengeéles
félmondatot a megfelelő pillanatban benyögi, ami után aztán mindig olyan jó
erős csönd van, a tanár pedig nyel egyet. Én meg kapok öt perc múlva egy ötöst.
Otthon is hasonlóan telt, nehezen
tudtak beszélgetni velem a szüleim. Nyilván oka volt ennek, amibe most nem
szeretnék belemenni, de kifejezetten robbanékony voltam. Ám nem szöktem meg, nem
keveredtem rendőrségi ügyekbe. Szerintem ebből a szempontból egy egészen
átlagos, lakótelepi értelmiségi család voltunk. Nagyjából betartottam a
szabályokat, de azért nagyon jót tett, hogy érettségi felé elköltözhettem.
– Ugorjunk akkor
arra, ahogy beléptél a Novusba. Azt mondtad, hogy akkor nőttél fel. Ez hogy
volt?
– Igen, ez nagyon
fontos. Ott én egyszerűen saját magammal találkoztam. Néztem a gyerekeket, és
azt láttam, hogy azok a dolgok, azok a bizonytalanságok, amik bennem annak
idején megvoltak, teljesen értelmezhetőek. Hogy ez mindenkivel így van. Számomra
ez sokáig kétséges volt. Akkor én ott kezet fogtam a régi önmagammal. Szerintem
ezért is alakult ilyen jól: engem a gyerekek ott nagyon szerettek, és én is
őket. Egyszerűen nem bírtam elvonatkoztatni, hanem újra átéltem és elfogadtam a
régi dolgokat. Valószínűleg a kollégáimmal is hasonlóan történt, elég érzékeny
és okos emberekkel dolgoztam együtt, de nem tudom, hogy ők pontosan hogyan
élték meg. Biztos érdekes lenne beszélni erről. Én egyértelműen arra hajtottam,
hogy a saját régi önmagamat rehabilitáljam ezeknek a gyerekeknek a tanításán,
segítésén keresztül. Hogy ez a drive mennyire etikus vagy tiszta, nem tudom, ezt
a kérdést is lehetne feszegetni.
Kapcsolódik még ide egy kis
anekdota, még a pályaválasztáskor történt. Ilyenkor ugye megkérdezik, hogy ki
milyen jövőt képzel el, hova, milyen szakokra szeretne menni. Én mondtam, hogy
az ELTE magyar és francia szakára, bölcsész leszek, de hogy azon belül pontosan
mi, azt nem tudom. Egyet tudok tutira, hogy tanár nem, mert a tanár nem ember. Ezt
mondtam. Ehhez a gondolathoz tartottam is magamat hosszan, és ugyan már az
egyetemen adtam magánórákat, majd pedig a tanárival kiegészített
bölcsészdiploma megszerzése után elvégeztem a Waldorf tanárképzőt is levelező
szakon, és eltelt ezzel vagy hét év, én még mindig azt gondoltam, hogy én nem
vagyok tanár, én nem is leszek tanár. Aztán huszonhét éves koromban egy
előadáson ülve leesett, hogy lehet, hogy azért ülök itt és azért tanítok
agyba-főbe, mert mégis tanár vagyok. Akkor gyorsan körülnéztem, hogy ki látta a
döbbenetemet, de szerencsére senki sem vette észre. Szóval akkor rájöttem, hogy
ha hét éve űzöm már az ipart, akkor az valószínűleg nem véletlen. Micsoda érett
személyiség voltam, nem? Később az akkori osztályfőnököm nagyon jót nevetett
ezen.
– Leírtam egy
mondatot az egyik olvasód véleményéből: elgondolkodtam
rajtuk, mármint a novellákon, és szerintem egy jó írás ilyen. Amikor az olvasót
gondolkodásra tudja bírni. Ez volt a célod?
– Nem, egyáltalán
nem. Amikor a történeteket írtam, akkor egyszerűen le akartam írni a dolgokat,
amik a fejemben vannak. Persze gondolkoztam ezen, de inkább azon az aspektuson,
hogy ezek a tök egyszerű, hétköznapi sztorik, amik bárkivel megeshetnek,
fognak-e érdekelni egyáltalán valakit. De persze tudjuk, hogy a kisgyerekeknek
is az a legjobb mese, amikor anyuka elmeséli, hogy mi történt vele aznap:
elestél a játszótéren, aztán ettél egy kakaóscsigát. Az én sztorijaimban sincs
semmi különös, semmiféle elképesztő nyelvi bravúr, ilyesmi. Nem játszottam a formával,
semmivel nem akartam játszani, hanem a lehető legminimálabb stílusban papírra
vetni ezeket a történeteket és hangokat. Persze, amikor már kész van és eltelik
pár nap, akkor gondolsz arra, legalábbis reménykedsz, hogy lehet, hogy
valakinek majd segíteni fog, ha elolvassa ezeket, ha kap egy tükröt a saját
életére. Akkor már tudsz barátkozni kicsit a gondolattal.
– Szokták
mondani, hogy a tinédzserek a legmagányosabbak a világon. Volt-e benned
vigasztaló szándék?
– Aha, igen, az
volt. Szerintem a fentiekből is kitűnik már.
– Mennyire ért
össze az a valaki, aki te voltál, azokkal, akiket felnőttként láttál? Az eltérő
időben élő tinédzserek?
– Nagyon jó
kérdés, nem könnyű válaszolni. Tagadhatatlanul benne vagyok a szövegekben, kétféle
módon: vannak benne önéletrajzi elemek, van olyan szöveg, ami teljességgel az
én sztorim, de nem tudom, hogy külső szemlélőként látni-e a különbséget,
eltérnek-e ezek a többitől. Minden történet fikció is, több-kevesebb
valóságelemmel. Mindegyikben van valami, vagy inkább valaki, akit láttam, és
elképzeltem, hogy vele történik, vele történhet egy ilyen dolog. De a
valóságban ezek nem feltétlenül történtek meg, vagy nem pont úgy, ahogy a
novellákban történik. Nem reflektálni akartam az ő lényükre és történetükre,
hanem valahogy visszatükrözni a dolgokat.
És van egy másik, inkább
technikai jellegű dolog, ami említésre méltó: mindig van egy hang, ami viszi az
írás lendületét. Egyszerűen feltűntek gyerekek, tipikusan az osztályomból,
akiknek a hangját felhasználtam. Hogy ez min múlott, nem tudom: van olyan, akit
máig nagyon szeretek és jól is ismerek, és egyáltalán nem szólal meg ezekben a
történetekben; és van, akihez a gyakorlatban szinte semmi közöm nincsen, csak
messziről láttam, de mégis nagyon kötődtem a képhez, amit mutatott, és az ő hangja
narrál. Használom a hangjukat valami olyan történetre, ami nem is feltétlen az
övék. Ez a gyakorlat végig nagyon jó volt. Ráleltem az elején egy hangszálra,
és azon kezdtem írni. Ez praktikusan is nagyon hasznos volt, mert ugye az ember
azért folyton szaladgál ide-oda, és a történet közepén hirtelen el kell valamit
intéznie a postán, de amikor visszamegy, a hang megvár, megint fel lehet venni.
Ebből adódóan elképzelhető, hogy
egyesek majd magukra ismernek. Nem az ő sztorijuk, de egyértelműen ők az
inspiráló közeg, az ő motívumaik és indíttatásaik szerepelnek a műben. Van, aki
szörnyen meglepődne, ha megtudná, hogy róla mintáztam valamelyik szereplőt. Ez
mindig egy érdekes dolog, hogy mennyit merítesz a valóságból, és mennyire te
találod ki íróként a történeteket. Ellopod a hangokat, ellopod a motívumokat…
nem tudom, ez az én privát kérdésem inkább, hogy létezik-e olyan, hogy saját
történet, saját fikció.
– Utolsó kérdés:
fontos a Kevert?
– Igen. Mármint
úgy értve, hogy fontos-e, hogy eljusson valakihez? Igen. Mostanában elég sok tinédzser
irodalom van, ami remek. Mindenféle sztori van a piacon, kapható komoly,
fantasztikus, morbid, mindenféle. A skandinávok különösen divatosak és jók. De
vannak magyar szerzők is, nagyon komoly mondanivalóval. Szerintem ez is egy
komoly mondanivalójú kötet. És ami miatt fontos lehet itt: rengeteg külföldi irodalom
érkezik, ami óriási dolog, nagyon hasonló történetekkel. De mégis, azok
skandináv vagy egyéb helyről származó történetek. Emiatt egy kicsit mégis
mások. Norvégiában is van alkoholizmus, de egy picit máshogy. Picit máshogy
működik az alkoholista apa, mint nálunk. Picit más az unalmas vasárnapi ebéd, más
a kiboruló anya, picit más a barátkozás. Más a gazdasági helyzet, mások a
szokások, és ugyanazok a dolgok máshogy történnek, hacsak egy hajszálnyival is.
Kicsit más a lépték. A Nullánál is
kevesebb nem történhetne meg nálunk.
Ezek a sztorik a Kevertben magyar sztorik, Magyarországon
történnek magyar emberekkel. Ezeket mi nagyon jól értjük. Mindenki tudja, mi az
a hetes út, hogy csak egy példát mondjak, és milyen amellett játszani
gyerekként. Én úgy érzem, hogy aki ezeket elolvassa, az érti, hogy miről
beszélek. Van horvátországi nyaralás, olyan körülmények között, ahogy mi
nyaralunk ott, tehát kempingben, egyetlen nagyobb éttermi vacsorával. Van benne
Lipót, kisvárosi temető a hegyoldalban, magyar iskola. Csupa helyi környezet.
Ez is a tükörtartás része lehet.
Igazából a fő cél az, hogy
legyen valahány ember, aki örülni fog neki, akinek valamilyen módon fontos
lehet.
Budapest, 2015. augusztus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése